A híres író karácsonya

A híres író erre igazán nem számított. Amióta megírta azt a bizonyos gyerekgyilkolós krimijét és úgy felvitte az Isten a jó dolgát, egyre-másra kapta a felkéréseket. Amit elismert irodalmárként nem kapott meg, megkapta most ponyvaszerzőként. Annyi munkája lett, hogy már válogathatott is közülük. Fényes papírra nyomott, szép nőkkel csábító magazinok szerkesztői loholtak a nyomában, hogy írjon nekik. Ő meg persze elfogadta, mert kellett a pénz az unokák legújabb tornacipőjére.

Szívesen és könnyedén ontotta magából a horrorisztikus elemekkel megtűzdelt történeteket, végre kiélhette minden gonoszságát, frusztrációját, emberekkel szembeni ellenszenvét és utálkozását. Végre durva szavakkal mondhatta el, amit a világról gondolt, nem kellett ügyelnie, hogy valami háttér-értelme és körmönfont tartalma legyen a szövegeinek, nem kellett újraszerkesztenie és irodalmi magasságokban szárnyalnia. Hatvan évesen végre tényleg csak úgy írt, élvezetből.

Az első megakadás egy szép, forró, júliusi napon jött el. Az unokák (magában már csak az ördög nevet használta rájuk) a hosszúra nyúló nyári szünet kellős közepén éppen a nagyanyjuk idegeit tépázták és a kert növényzetét irtották. A híres író szokás szerint bezárkózott a dolgozó szobájába, de most legalább tényleg volt rá oka. A legnagyobb példányszámú női magazin kért tőle egy kellően félelmetes, ám végkicsengésében megható történetet. Karácsony témában. Szóval neki most július közepén kellett volna magát valahogy karácsonyi hangulatba ringatnia, hóesést vizionalizálni, miközben kint volt vagy 35 fok.

Próbálkozott azzal, hogy sorra vegye a kellően megható gyerekkori karácsonyi történeteit, de valahogy mindig csak a nevetséges kis ügyek jutottak eszébe. Amikor ledőlt a két méteres fa és egyetlen dísz tört csak össze rajta: a mókuska farka. Ezen később az öccsével annyit röhögtek, hogy majd megfulladtak.

Aztán ott volt az a karácsony is, amikor anyja - aki egyébként nem állt a konyhai piedesztál legfelsőbb fokán - megpróbált saját kezűleg tésztát gyúrni a halászlé mellé. A végeredmény egy csirizes betontömb külalakját vette fel leginkább. És persze már nem volt nyitva egyetlen közért sem, hogy esetleg kiváltsák valamivel a kudarcot vallott köretet. Így aztán nagykéssel felkockázták a "tésztát" és mindenki kapott a halászleve mellé egy-egy ragacsos tömböt. Ellentmondani senki sem mert, de megenni se nagyon.

Próbálta visszaidézni, hogy mennyire megható volt, amikor a nagyanyjával kézenfogva, a sűrű hóesésben mentek az éjféli misére, de erről csak az jutott eszébe, hogy mennyire megalázónak találta, amikor indulás előtt anyja ellenőrizte, felhúzta-e a jéger-alsót. Illetve, hogy a párttag apja mennyire igyekezett rosszalló arcot vágni a mise szó hallatán. Pedig évekkel később kiderült, hogy ő is elment időnként megnézni az ilyenkor felállított Betlehemet.

A híres író csak küzdött és erőlködött, de az ég világon semmi megható nem jutott eszébe, annak ellenére, hogy tudta, ennek a történetnek a tiszteletdíjából bőven megvehetné a legújabb számítógépes játékokat az unokáknak karácsonyra. Csak az vígasztalta, hogy a karácsony meg a hozzá tartozó hangulat az ő becses közreműködése nélkül is el fog jönni ebben az évben is.

Úgy gondolta, itt az ideje, hogy kimenjen végre és megmentse a feleségét az ördögfiókák karmamiból. Kissé hunyorogva lépett ki a júliusi forróságba és napsütébe, amikor jeges záporként zúdult rá a locsolócsőből a víz. A három unoka éppen a harmadik világháborút idéző vizi csatájának kereszttüzébe került.
Azonnal fordult is vissza a házba, egyrészt, hogy átöltözzön, másrészt, mert abban a pillanatban eszébe jutott a megfelelő történet egy befagyott tóval, és megmentésre váró kiskutyával meg egy beszakadó jégpáncéllal a főszerepben.

Nincsenek megjegyzések: